A temetés

(részlet)



     Fátyolos szemével az égre pillantott. Egy gólya vitorlázott keresztül a park felett, mintha csak valamiféle vigaszt akarna nyújtani az újjászületés hírnökeként. Sokáig kísérte figyelemmel a madarat, egészen addig, amíg az apró ponttá zsugorodva el nem tűnt a szeme elől. Ekkor behunyta a szemét, és élvezte a nap melegét, melybe arcát merítette.
     Maga sem tudta, miért, talán a gólya látványtól vagy a kellemes napfürdőtől, egyszerre úgy érezte, megbékélt.
     Egy darabig így maradt, élvezte a megnyugvás állapotát. Ezt a pár másodpercet kifejezetten kellemesnek találta. Egy kicsit még szégyellte is magát.
     Annyira furcsán jól érezte magát, hogy is idő elteltével már roppant mód zavarta is. Egyszer csak egy ismerős hang ütötte meg a fülét:  
     –  Mondd csak, meddig akarsz még ott pöffeszkedni? 
     Albert bácsi kissé zavartan kinyitotta a szemét. Körülnézett, de nem látott senkit. Majd felocsúdott, és attól félve, hogy elszaladt az idő, és elkésik a temetésről, a zsebórájáért nyúlt. De az óra minduntalan kicsúszott a kezéből. Bosszankodott ügyetlenségén, és a hang ismét megszólalt, közvetlenül előtte: 
     – Arra aligha lesz itt szükséged.