(részlet)
Körülkémlelt, mi legyen a következő áldozata. Elhatározta, hogy az egyébként is egymás felé rohanó Androméda-galaxist és a Tejútrendszert pusztítja el elsőként.
Akaratának nem lehetett ellenállni. Az idő már rég elveszítette jelentőségét, mint olyan, gyakorlatilag nem is létezett. A tér engedelmesen meghajlott, és a két galaxist kritikus távolságba helyezte.
A kataklizma robbanásszerűen indult be. A gravitációs erők hatására a két óriás morbid táncba kezdett. Mint egy kígyó, egymásba fonódva kanyarogtak a spirál karok. Izzó robbanások kísértek minden mozdulatot. Olykor az egész egybefonódott rendszer pulzált, máskor remegett, mint a kocsonya, megint máskor pedig, mint kemény sziklatömbök, rontottak egymásnak egyes részek, melyek darabokra törve zúzódtak szét. A forgatagban egy-egy csóva kilökődött; egy része azonnal szertefoszlott a térben, másik része még –szinte pánikszerűen– próbált kapaszkodni a központi részhez, de végül mégiscsak megadta magát, elvékonyodott, levált, majd szétszóródott.
A halál elbűvölve nézte a jelenséget. Saját hatalmától megrészegült. Szájában valami édeskés ízt érzett, amit akaratlanul is kóstolgatni kezdett. A hatalom édes íze. Az önteltség úgy terült szét tudatán, mint az ópium, amely rátelepül az idegvégződésekre.
Ám amint a kataklizma alábbhagyott, meglepődve tapasztalta, hogy a környezet lassan összeáll, és komplex rendszerré épül. Az összeolvadás hatalmas, pusztító folyamatában egy nagyobb galaxis született, mely bölcsőként újabb életek létrejöttének lehetőségét hordozta magában.
– Látod, mit műveltél? – kacagott fel az Élet Szikrája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése